Endrődi László (macitalp [6394]) tíz év alatt kötetnyi kérelmet, folyamodványt, felszólítást, keresetet írt főosztályvezetőknek, bíróságoknak, minisztereknek, legutóbb már Gyurcsány Ferencnek is. Azt állítja: jogos örököse a harminchét (magyar tulajdonú) svájci alvószámla egyikének, amelyekre az elhurcolt zsidók menekítették vagyonukat 1920 és 1945 között. A tulajdonosok többsége eltűnt, meghalt, nevet változtatott. Az „alvópénzt” a svájci és a magyar állam „orgazda módjára elseftelte”. Ezt állítja Endrődi úr.

A harmincas–negyvenes évek budai utcáin dámák, urak adnak egymásnak randevút. Megbeszélik a francia divatot. Tudják, ha kosztümöt, öltönyt varratnak, a szövetet a Sas utcában, Fichmann Malvin „Finom Svájci Pamutáru” kereskedésében kell beszerezniük. A karakán üzletasszony St. Gallen textilüzeméből hozatja áruját: a popeline-t, a selymet, a madeirát és a ramitát. Bátyja, Zsigmond úr szintén textiles, de ő nagyobb boltot visz. A család hétköznapjait a háború és a zsidótörvények forgatják fel. 1944-ben lefoglalják az üzletet, Malvin asszony csak puplinból négyezer méter „állami átadását” listázza. Ékszereit a Magyar Bank és Kereskedelmi

Részvénytársaság veszi kényszerletétbe: „Női karóra karlánccal, női karóra, három fülbevaló kővel, gyűrű kővel, két lánc, két karlánc” – áll a lajstromban. Fichmann Zsigmondot a Wallenberg-féle védett házak egyikébe vitték, később a Dunába lőtték, s habár csodával határos módon megmenekült, az összes lehetséges betegséget összeszedte. Pár év múlva belehalt. Gyermeke, örököse nem volt. Malvin asszony és lánya a házvezetőnőjének és testvérének irataival bujkált. Így úszták meg.

Malvin volt a család esze. Ő tartotta kézben a szálakat. Lányának fia született, ő hősünk, Endrődi úr. „Bennem, egy szem unokájában partnerre talált, hasonló vérmérsékletűek voltunk. Sosem hagytuk, hogy packázzanak velünk.”

Ez náluk családi hagyomány. Gyerekként, palacsintázás közben hallotta a háborús történetet valami „alvó” svájci bankszámláról, vagyonmenekítésről. „Minden értéket el kellett tüntetni. Ezért a komolyabb ékszereket, aranyat, tízkilónyi ezüst eszcájgot, aranytálcát, órát, karláncot a házvezetőnő testvérének adták át megőrzésre, aki a háború után azt mondta: elvitték az oroszok. Nagyanyám ezt nem vette be. Fel is jelentette az illetőt, s mint kiderült: a családja egy dupla fenekű szenesláda aljában rejtegette a holmit.”

Jogutód nélkül

Az unoka „méltó örökös”. Rátermettségben biztos. Ahogy valaha Malvin asszony négy-öt emberrel vezette textilüzletét, Endrődi úr ma a lakásán, barátnőjével kettesben viszi az ország egyik legnagyobb elemkereskedése közül az egyiket. „Bár nyugdíjas gépésztechnikus vagyok, ellátom zsebteleppel a fél országot.”

Előtte azért megfordult néhány helyen. 1965-ig egy védőszemüveg-gyártó kiskercégnél esztergályos. Két év katonaság után nagyobb gyárakban „kooperátor”: anyagbeszerző, szervező, mindenes. „Amikor 1994-ben bezárták az utolsó munkahelyemet, a Gamma Műveket, elindítottam az elemkereskedést.”

A számlaörökségért vívott küzdelemben az ösztönzést exfeleségétől kapta, aki jogtanácsos volt, és „alkotni akart”. Átbogarászta a családi irattárat, ahol egy furcsa „adásvételit” talált. Malvin mama és Zsigmond bácsi 1935-ben az egri főkáptalantól a monori erdőben százötven-százötven négyszögölnyi telket vett részletre. Az 1939-es zsidótörvények nyomán a földhivatal a bejegyzést már megtagadta. Így maradtak „telekkönyvön kívül rekedt tulajdonosok”. ’45 után a területet államosították. „Hatalmas levelezésbe kezdtünk. A Kádár-titkárságtól a jóistenig mindenkit megkerestünk. Orgánumom erős, exnejem imádott körmölni.” Négy-öt évnyi hivataljárás után kártalanítást, cseretelket, a „gyors” sikertől pedig vérszemet kaptak.

Harci kedvüket újabb győzelem fokozta. Nagyanyja, bátyja életbiztosítását – kilencévi pereskedés után – Amerikában kifizette a Generali Biztosító. „Bátorkodom megjegyezni: a céghez egész családfámat beadtam.” Húszezer amerikai dollárt kapott, a háború előtt befizetett összeg huszonötszörösét. „Erről pontos matematikai levezetés készült.”

A svájci „alvószámlán” évtizedek óta nyugvó pénz visszaszerzésébe viszont beletört a bicskája. Eddig. Államközi szerződések sora, fél évszázad európai történelme az akadály. Bern 1950-ben titkos szerződésben ismerte el a magyar állam öröklési jogát a „természetes örökös nélkül elhunyt, többnyire zsidó származású magyarok” svájci vagyonára. Az állam pedig vállalta: ha mégis előkerül a tulajdonos vagy az örököse, kártalanítja. „Kérdés, Svájc miképp lehetett a számlák tulajdonosa. Ha meg nem az, miként lehet tulajdonos a magyar állam?” – zengeti hangját Endrődi úr. Tény, hogy Bern és Budapest egy 1973-as titkos egyezményben megállapodott: a Magyar
Népköztársaság az általa államosított svájci tulajdonért 1,8 millió frankot fizet. Svájc ebből 325 ezret „elengedett”. Ennyit kóstált a „magyar számlákon” hagyott pénz, érték. „A jogutód nélküli holmit meg elseftelték. Mint az orgazdák.”

Betelt a pohár

A kilencvenes években amerikai nyomásra Svájcnak rendeznie kellett több tízezer, a „holokauszttal összefüggő” alvószámla ügyét. A kártalanítás céljára 1,45 milliárd dolláros alapot hozott létre. Magyarországra harminchét számlatulajdonos nevét küldték el. A Kincstári Vagyoni Igazgatóság (KVI) megbízta az Andrási és társa ügyvédi irodát: kutassa fel őket. Vagy az örökösöket...

A lista 1997. november 29-én megjelent a Népszabadságban, szerepel rajta Fichmann Sigmund neve.

Tizenkettes sorszámmal. A KVI úgy kalkulált, hogy a 37 számlán 47,5 millió forint aludhat. „Rosszul számoltak. Akkor lenne ennyi, ha 35 USA-dollárba kerülne az arany unciája, és tízezer forintba egy négyzetméternyi lakás. A Generali is huszonötös szorzóval számolt. Mai áron hat és fél millió forint jár nekem.”

Jelentkezett a hirdetésre, regisztrálták. Azóta vár. Illetve nagyon is aktív, csak nem történik semmi. Pedig nem adja fel. Harcol. Ahogy ő mondja – stílszerűen –, „az elemekkel”. Mert ez itt kérem elvi kérdés. A vagyonügynökség akkori igazgatójánál kezdte. „Simókáné azt mondta: adatvédelmi okokból nem tehet semmit.” Ment a sürgöny
Majtényi biztoshoz, aki közölte: felőle aztán minden közölhető. Aztán beadványok sorával bombázta a legkülönbözőbb minisztériumokat: a külügyet, az igazságügyit és a pénzügyit. Amikor itt is azt közölték, hogy a magyar állam tekinti magát a törvényes örökösnek, Endrődi úrnál betelt a pohár. Tüchtig kis keresetet írt, és beperelte a magyar államot. „Mikor volt a hagyatéki tárgyalás? Mondják ki, hogy az állam köteles elszámolni.

Nem vált birtokossá, legfeljebb bitorlóvá. Ahol meg nincs örökös, a pénzt a zsidó helyreállítási alapnak kell átengedni, ahogy azt a párizsi békeszerződés előírja.”

Nyáron Gyurcsány miniszterelnöknek is faxolt: szíveskedjen sürgetni az ügyet. Legutóbb Takács Albertet ütköztette korábbi önmagával. „Ombudsmanként még azt állapította meg, hogy az ügyben sérülnek az alkotmányos jogok. Most, miniszterként tehetne valamit.” Hozzáteszi: „Végig csak hülyítettek.”

Pedig jogból alaposan kikupálódott e tíz nehéz év alatt. Volt már védjegy- és szavatosságpere, minden beadványt maga ír. „Manapság már a trafikosnak is jogi diploma kell. Ha ügyvédekkel csinálnám, hat-hétmillió ráment volna. Van két faxgépem, két lézernyomtatóm, mindenféle szerkentyűm.” Ráadásul ellenpéldát is látott. „Csetelve jöttem össze egy Izraelben élő nyolcvankét éves úrral, aki a szovátai vízmű épületét kapta vissza a román államtól, hatszázezer euró értékben. Azóta bérleti díjat szed a vízműtársaságtól.”

Mert ami jár, az jár. És a halottak emléke számít. Régi fotókat húz elő. Malvin nagymamáét. Majd a Jad Vasem-nyilvántartásból az apja famíliájáról készült listát. „Az Eisler családban heten voltak testvérek. A nagymamámat, a testvérek közül négyet s azok összes családtagját meggyilkolták Auschwitzban. Apám Horthy katonája lett, utóbb munkaszolgálatos, végül Szocialista Hazáért Érdemrenddel tüntették ki.” A család ’46-ban magyarosított Endrődire.

„Csak szóljanak”

Félve kérdezzük: mi hajtja? „Szeretek trambulinról ugrani. Nem vagyok optimista. A bürokrácia végtelen. Ha nem sikerül, nem fogom magam főbe lőni.” Elárulja: a hivatali levelezés megdobja az adrenalinszintet, de fejleszti a humorérzéket is. „Én vagyok a társasház számvizsgálója. Itt lakott H., a Kulcsár-ügy egyik arab gyanúsítottja.

Amikor vitték, szólt az egyik tulajdonos, hogy tartozik negyvenezer forint közös költséggel. Na, ebből csinálunk egy kis brahit. Telefonáltam a tüsi hajú Molnár alezredesnek, akit a tolltartó meg a süti miatt rúgtak ki. Mondtam: bár tizenegymilliárdról szól a buli, de azt a negyvenezret kérem az ellátmányból kifizetni. A pasi hanyatt esett a röhögéstől. Megadta H. ügyvédjének nevét. Rettegi doktor két nap alatt rendeztette a számlát.”

Hát így megy ez. Búcsúzáskor a lépcsőházban utánunk szól: „Ha nagy tételben szárazelem kell, csak szóljanak.” 

„Bár az alvószámlákkal kapcsolatos peres eljárásokban a keresetet indító felek az 1973-ban kötött magyar– svájci vagyonjogi egyezményre hivatkoznak, valójában az nem a magyar állampolgárok követeléseit rendezi. Svájc Magyarországon államosított javaira vonatkozik. Ezért magánszemély erre nem formálhat jogot” – tájékoztat dr. Kőszegi Márk, a Pénzügyminisztérium sajtó- és kommunikációs főosztályának helyettes vezetője. Hozzáteszi: Svájc ezzel minden igényét, követelését kielégítettnek tekinti. Így az ország képviseletében eljáró Pénzügyminisztérium a peres eljárásokban csakis ezt az álláspontot képviselheti.

Forrás: 168 óra online - 2007. november 19.