Elhunyt a magyar progresszív gondolkodás egyik doyenje, történész, publicista és író, József Attila személyes és szellemi jóbarátja.

Az 1930-as évek eleje óta szocialista nézeteket vallott. Gyakorta megnyilvánult a jelenlegi magyar politikai helyzettel kapcsolatosan is.

Nagykanizsán született 1909-ben; 1929-től Budapesten, a Pázmány Péter Tudományegyetemen hallgatott magyart, irodalomtörténetet és germanisztikát. Illegális kommunisták hatására egyetemistaként marxista szemináriumokat tartott, a mozgalom hozta össze József Attilával is, akinek tehetségét az elsők közt ismerte fel.

1932-ben majd egy évre börtönbe került, s tanulmányait meg kellett szakítania. A kommunista mozgalommal a szektás vezetés miatt hamarosan szakított. A marxizmus humanistább, liberálisabb változatához, a szociáldemokráciához viszont - ha kritikusan is - egész életében hűséges maradt.

József Attilával és Ignotus Pállal együtt alapítója az imperializmus- és egyben sztálinizmus-ellenes Szép Szó című irodalmi és társadalomtudományi folyóiratnak, amelynek 1935-38 között társszerkesztője volt.

1938. februárjáan jelent meg Makói beszélgetés című cikke a Népszavában, amelyben a kormány németbarát politikáját bírálta, kijelentve: a magyar „parasztság jobban ellenáll a náci demagógiának, mint a középosztály”. Másnap letartóztatták, perbe fogták és „osztályharcra való buzdítás” címén börtönbüntetésre ítélték. Fellebbezett ugyan, de amikor ismerősei révén megtudta, hogy az ítélettől függetlenül internálni fogják, elhagyta az országot.

Párizsban 1938 tavaszától a Népszava akkreditált tudósítója volt, de írt a Szép Szóba, a Szocializmusba és a Korunkba is. Távozása élénk vitát váltott ki a népi írók és az urbánusok között - Fejtő ez utóbbiak közé tartozott.

Ahhoz a párizsi baloldali emigráns csoporthoz tartozott, amely az 1950-es évek közepén a magyarországi demokratikus változásokat nem erőszakkal vagy külső nagyhatalmak diktátumával, hanem békés, fokozatosan átalakulással kívánták megoldani. 1955 májusában, Ausztria szuverenitásának visszaállítása kapcsán, Fejtő egy interjúban még úgy vélekedett, hogy a szovjetek Magyarországról történő kivonulása esetén a hazánkban jelen levő antikommunistaság antiszemita hangsúlyt kapna, ami súlyos rendzavarásokhoz, pogromokhoz és fasiszta jellegű államcsínyekhez vezetne.

Az 1956-os forradalomról írt könyve (La Tragédie hongroise), Jean Paul Sartre előszavával, 56 végén jelent meg Párizsban.

1972 és 1982 között a párizsi Politikai Tanulmányok Főiskoláján a Szovjetunióval és Kelet-Európával kapcsolatos szemináriumok igazgatója.

A Francia Becsületrend kitüntetettje lett 1988-ban. 1989 júniusában, Nagy Imre és társai újratemetésére jött először haza Magyarországra.

Könyvei számos nyelven megjelentek, így franciául, németül, angolul, olaszul, magyarul, lengyelül, bolgárul és japánul. 2006-ban két könyve is megjelent magyarul József Attiláról és a költő összes műveinek német kiadásához is ő írt előszót.

Egy beszélgetésből idézi József Attilával való barátságát:

Lakatos Péter Pál, egy púpos nyomdász, akit a Bartha Miklós Társaságban ismertem meg, ő olvasta fel nekem először József Attila Tiszta szívvel című versét. Nagyon tetszett. Azt kérdezte: "El akarod neki mondani, hogy tetszik? Biztos örülne." Rögtön elindultunk az akkor huszonöt éves Attilához. Olyan kedvesen fogadott, látta rajtam, hogy mennyire szerettem azokat a verseket, amiket akkor írt. Attól kezdve rendszeresen találkoztunk. Nagyon kevés szó esik ugyanakkor arról, hogy együtt szerkesztettünk egy folyóiratot, amit Valóságnak hívtak. Egyetlenegy szám jelent meg belőle mindössze, a többit a rendőrség elkobozta. Engem letartóztattak osztályellenes szervezkedés vádjával. Akkor minden vasárnap meglátogattak a menyasszonyommal. Én vizsgálati fogoly voltam mindvégig, először egy évre ítéltek, aztán föllebbeztem. Másodfokon leszállították az ítéletet annyi napra, amennyit már kitöltöttem, így szabadlábra helyeztek.

Attilának mindig én voltam az első. Nem kapott sok segítséget az életben. Szomszédok voltunk, két percre laktunk egymástól, ő a Korong utca 6. szám alatt, én az akkor épülő Limanova térnek az első házában. Vagy én mentem át hozzá, vagy ő jött át énhozzám. A szerkesztőségből mi jártunk egymáshoz a legtöbbet.

Látta József Attilát jó kedélyűnek, életkedvvel telinek?

Még a nászéjszakánkat, illetve a nászesténket is József Attilával és akkori barátnőjével, Judittal töltöttük anyósom Pipa utcai lakásán. Nagyon finom vacsorát ettünk, és utána hosszan beszélgettünk. Majd egyszer csak arra eszméltünk, hogy már nem jár a villamos, taxira akkor a mi helyzetünkben nem is gondolhattunk. Nekem másnap reggel nyolc órára mennem kellett német- és latinleckéket adni, Judit a gyárba sietett. Attila egy matracon az ágy mellett aludt el. Én délután négykor visszamentem a lakásba, és még ott találtam. Aznap este vidám volt, roppant kellemes estét töltöttünk a házasságkötés után. Nagyon szerette a feleségemet, mert ő olyan gyöngéd volt vele. Amikor eljött hozzánk fáradtan, néha Rózsa lefektette a díványra, betakarta és elaltatta, mint egy gyereket, mint egy kis Balázst.

Gyakran adott tanácsokat József Attilának, olykor kiegészítésre ösztökélte...
A legemlékezetesebb, amikor egy reggel a kezembe nyomta Eszmélet [2] című versét, olvassam el. Miután a végére értem, kérdezte, hogy milyen. Mondtam: "Nagyon szép Attila, de..." "De mi az, hogy de?" - vont kérdőre. Mire én: "Nem gondolod, hogy ide még hat strófa kellene, hogy ez egy kerek ciklus legyen? Így is szép, de úgy gondolom, hogy úgy sokkal szebb lenne." Másnap reggel diadalmasan jelentette be: "Megvan a hat strófád."

Többször hallhattuk Öntől, hogy lassan, csendesen, elmélyülten kell József Attilát szavalni...

Nem szavalni kell, hanem vallani, aki hallja, gondolkodjék is rajta. Egyébként nem minden volt vallomás. Amikor a harminckettedik születésnapját készültünk megünnepelni a Centrál Kávéházban, késéssel, de ragyogó arccal jött: "Hoztam nektek valamit" - mondta. "Attila, először is ülj le, mi hoztunk neked ajándékot" - próbáltam lenyugtatni. "Nem, nem, ezt meg kell, hogy hallgassátok" - kihúzta a zsebéből a papírt, és felolvasta a Születésnapomra című költeményét. Az nem vallomás, inkább örömhír volt. Akkor egy vidám Attilával éjszakáztunk.

El akartam mondani a szombat reggeli Napkeltében, hogy Attilának talán ez az idézet lehet a jóslata: "Ha örül Horger Antal úr, / hogy költőnk nem nyelvtant tanul, / sekély / e kéj // Én egész népemet fogom / nem középiskolás fokon / taní- / tani!" S erről azért kevés szó esik, mert most ünneplik a centenáriumát mindenütt, de valahogy nem az az érzésem, hogy az egész nép megértette volna. Az egész Attilát nem értette meg az egész nép. Attila egy és ugyanaz volt a "De - elvtársaim! - ez az a munkásság, / mely osztályharcban vasba öltözött. / Kiállunk érte, mint a kémény: lássák! / És búvunk érte, mint az üldözött"-től a "Nincsen apám se anyám"-on át a Nagyon fájig. S ugyanaz volt, aki kitalálta, hogy a Szép Szónak ezt a nevet kell adni, mert szép szóval kell küzdeni, és nem erőszakkal.

Rendkívül sztoikusan viselte a betegségét, tudomásul vette, hogy beteg.
Szenvedett. Voltak viszont napjai, amikor a versek magukkal ragadták, extázisban volt, akkor lélegzett és ragyogott.

Tudhatta magáról, hogy zseni?

Tudta is. Ebben Bartók Béla nagyon megerősítette. Legboldogabbnak akkor láttam, amikor őt küldtük el Bartók Bélához egy cikkért, amit a gépi muzsikáról ígért nekünk. Visszajött, látszott rajta, hogy valamit mondani készül, kérdeztem: "Mi van veled Attila? Minek örülsz?" Erre ő: "Képzeld, Bartók Béla azt mondta nekem, hogy én az vagyok a magyar költészetnek, ami ő a muzsikának. Ennél szebb és nagyobb dicséretet nem hallhattam volna."

Mit idézne föl József Attila utolsó éveiből?

A Nagyon fáj című versének a keletkezése élénken él bennem. Reggel volt, az irodában ültem, és megcsörrent a telefon. Attila volt, arra kért hallgassam meg az éjszaka írt versét. Azt tanácsoltam neki, hogy hozza be (az akkori) Vilmos Császár utcába, de végül utcai telefonon keresztül belekezdett, hogy "Kivül-belől leselkedő halál elől..." Végigmondta. Aztán szokása szerint megkérdezte: "Milyennek tartod?" Azt feleltem neki: "Attila, ez az egyik leggyönyörűbb költeményed, de borzalmas, amit írsz benne." Láttam, éreztem, tudtam, hogy minden szó igaz. Borzasztóan kínzó szenvedés, amiben része volt. Még aznap később találkoztunk személyesen is, akkor éreznem kellett volna, hogy ez már az ő vége.

Közvetlenül a halála előtt is találkozott vele?

Egy vasárnap volt, és ha jól emlékszem, szombaton lett öngyilkos. A Hatvani Bertalan báró kis kocsijával utaztunk meglátogatni őt a Balatonra. Teljesen leverten, lehajtott fejjel találtuk. Igyekeztem felvidítani, meséltem neki, mi történt. A Szép Szó szerkesztőségét meghívták előadást tartani Prágába a magyar irodalomról és a Szép Szó keletkezéséről. Az előadásnak Attila lett volna a fénypontja, de akkor már kitört rajta betegség, a paranoia, klinikára szállították. Le kellett mondani arról, hogy József Attilával menjünk, végül én vállaltam, hogy elmondjam a költeményeit. Nagy sikere volt a verseknek, kétezer diák hallgatta végig.

Reménykedtem, hogy ha ezt megosztom vele, felvidul, de ő csak hajtogatta, hogy az imént beszélt Cserépfalvival, aki közölte vele: alig kétszázat adtak el az utolsó kötetéből, a Nagyon fájból. Ez meglehetősen rosszul esett neki, Faludy György például óriási népszerűségnek örvendett, harmincezer példányt vettek az ő Villon-fordításaiból. De nem ez volt az elkeseredettségének a fő oka, hanem hogy látta az őrültséget; állandó fájdalmakkal küszködött: fejfájással, szívfájdalmakkal. Már nem bírta a küzdelmet.

Úgy tudom, a tudomány mai állása szerint a skizofrénia bizonyos mértékben gyógyítható.
Az orvosságok rá már nem hatottak. Három orvos kezelte, hiába. Tudták, hogy gyógyíthatatlan. Utána belekapaszkodott a Flóra-szerelembe, de ez sem teljesedhetett ki. Flóra Illyés Gyulát szerette. Ma lehet, hogy minden másként lenne. Ma már tudnák kezelni...

Visszatérve Balatonszárszóra, hogyan búcsúztak el? Akkor látta utoljára?
Igen. Mi is levertek voltunk. Könyörögött, hogy vigyük vissza Pestre, nem akart ott maradni a nővéreivel. De nagyon kicsi volt a kocsi, és ráadásul öten ültünk benne. Viszont megígértük, hogy jövő vasárnap érte jövünk, nem öten, hanem csak hárman, és akkor felvisszük. Azt sosem felejtem el, ahogy beültünk az autóba, intettünk neki, ő pedig ott állt a ház kapujában, teljesen lelombozódva, lehajtott fejjel búcsúzott tőlünk. Nem gondoltam volna, hogy ennyire túlhaladott az állapota, volt már ő korábban is letört. Például, amikor a Nagyon fájt felolvasta nekem. Mi tényleg bíztunk benne, hogy a következő héten találkozhatunk vele, de akkor már a temetéséről volt szó.

Hogyan értesült a haláláról?

Éjszaka kaptam a hírt, Ignotus Pál telefonált nekem, hogy Attila öngyilkos lett. Nem is tudom elmondani, milyen szörnyű érzés volt. Leszaladtam a Körtútra - akkor a Mester utcában laktam -, és ott láttam az Est lapnak a képújságján: "Attila József költő öngyilkos lett." A szerkesztő, aki írta a hírt, nem tudta, hogy József Attilának hívják. Halála után aztán rengeteg híve lett. Később elővettem az írásait, és megértettem, hogy ez egy teljes mű: a gyermekkortól egészen az utolsó versekig. Ha tovább élt volna, vajon mit írt volna? Mindent megírt. Persze, ha tűnődik rajta az ember, rájön: van benne valami törvényszerűség. Ez áll Mozartra is. Ha nem halt volna meg olyan fiatalon, nehéz lenne elképzelni, hogy a Rekviem után tudott volna-e még csodálatosabbat komponálni. Mozart is mindent kiírt magából, Attila is.