Jewish Meeting Point - A zsidó közösségi portál - Imakalauz

i.e. 586-ban az első Szentély elpusztult, ezt száműzetés követte, melyben a Tóra szinte elfelejtődött. Ezra a száműzetésből visszatérők élén nagy káoszt talált. A Tant nem ismerték, rendszeresített imaszövegük alig volt ezért összehívta, pontosabban létrehozta a Nagy Gyülekezet intézményét, ahol 120 tudós látott munkához. Imaszövegeket alkottak, szertartásokat vezettek be, pl. Kidus, Hávdálá; és visszaállították a szombatonkénti Tóra olvasást...

A Tóra nyilvános felolvasása a Szentírás parancsa (5Mózes 31:10). Hét évenként, az elengedés (smita) évében, Sátoros ünnepkor kellett a Tant a nép előtt - gyermekeket és nőket is beleértve - felolvasni. A felolvasó a pap vagy a király lehetett. Bölcseink úgy látták, hogy a Tóra olyan kincs, amelynek tanulmányozásához, megértéséhez nem elegendő a hétévenkénti ismertetés, ezért elrendelték a szombatonkénti felolvasást (leinolást). Az öt könyvet akkor még 156 részre osztották és három évenként jutottak a végére. Az áldozás szertartásának későbbi mechanikussá válása, még inkább a nyílt hit elhagyás - idegen isteneknek való hódolás pl. Atáljá vagy Menásae idejében - elhomályosította, majd el is feledtette e szép hagyományt. Időszámításunk előtt 620 körül a fiatal Josijáhu király, Menase utóda, igyekezett rendet teremteni a megszentségtelenített Szentélyben. Nagy tatarozásokat rendelt el és így a Templom falának egy mélyedésében megtalálták a "Törvény könyvét", valószínűleg a Tóra ötödik könyvét, a Devárimot, amelynek felolvasását a meghatódott ifjú uralkodó elrendelte. Ezután tragikus események következtek. 586-ban az első Szentély elpusztult, ezt száműzetés követte, melyben a Tóra szinte elfelejtődött. Ezra a száműzetésből visszatérők élén nagy káoszt talált. A Tant nem ismerték, rendszeresített imaszövegük alig volt ezért összehívta, pontosabban létrehozta a Nagy Gyülekezet intézményét, ahol 120 tudós látott munkához. Imaszövegeket alkottak, szertartásokat vezettek be, pl. Kidus, Hávdálá; és visszaállították a szombatonkénti Tóra olvasást. Sőt mivel a szentség grádicsán mindig előre kell lépni, hogy ne maradjunk három napig tóra nélkül, hétfőn és csütörtökön a vásár napokon - mikor faluról a városba özönlöttek az emberek - bevezették a rendszeres bíráskodást és a Hetiszakasz egy részének a nyilvános felolvasását. Utalást e rendeletre a Tórában találtak (2Mózes 15:2): "Harmadnapja voltak úton a pusztában, és nem találtak vizet". A víz bölcseink szerint a Tórát jelenti, s aki 3 napig Tóra nélkül él, annak a lelke kiszárad.

Az a rend, mely szerint 54 szidrára osztjuk a Tant és évenként a Sátoros ünnep utolsó napján, Szimchát Tóra ünnepén fejezzük be - és mindjárt újra is kezdjük - az olvasást, Babilóniában vált szokássá, valószínűleg a Gáoni korban i.sz. 600 körül, ugyanis addig a Szimchát Tóra ünnepéről nincs adatunk. Valószínű, hogy a 6. században alakultak ki a neginák, a dallamok is. A Talmud a templomi éneklést, a Szentély pusztulása miatt határozottan tiltotta, de a bölcsek a Tóra dallam szerinti olvasását mégis elvárták, mert ez hangsúlyozza a Tan mondanivalóját. Mivel itt egyszerűbb hangjegyek is kerültek a szöveg fölé-alá, ez a legősibb zsidó melódia, amelyet ismerünk. A naptárt második Hillél a szent 330 körül vezette be, így a szökőév fogalmát a gáoni korban már ismerték és azt is, hogy a Tórai ünnepek szombatján nem a hetiszakaszt, hanem a jeles napokhoz illő olvasmányt recitálják, ezért normál évben több a szidra, mint a hét. Megoldásként a tartalmilag hasonló szakaszokat ilyenkor összevonják, s így bizonyos szom-batokon két szidrát olvasnak. Ilyen iker-szidra a II. könyvből a Vájákhél - Pöküdé, a III. könyvből a Tázriá - Möcorá, Ácháré Mot - Ködosim, Bö-hár - Bechukotáj, a IV. könyvből a Chukát - Bálák, Mátot - Mászé, és az V. könyvből a Nicávim - Vájélech hetiszakaszok. A szökő években azonban rendszerint szimpla szakaszokat olvasunk, hogy minden hétre jusson olvasmány.

Azért, hogy a Tóra személy szerint mindenkihez szóljon, s így az egyén is érezze, hogy ez az ő kincse, tulajdona, egy-egy rész hangos felolvasásához megtisztelik a gyülekezet egy-egy hívét. Ezt az eseményt nevezik a Tórához történő felhívásnak, héberül áliának. Amelynek fizikai jelentése van, mivel a Tóra olvasó asztal, a bima emelvényen szokott állni többnyire az Imaterem közepén, hogy egyformán jusson el a szó az első és az utolsó sorban ülőkhöz. (Van olyan zsinagóga is, ahol a bimát a Frigyszekrény részének tekintik, ezért a szekrényhez közel helyezték el a felolvasó asztalt.) Ahol nincs lépcső az asztal előtt, ott is felmenésnek, aliá-nak nevezik a Szent tekercshez való járulást. A megtisztelt, a legrövidebb úton lép az asztalhoz és onnan a leghosszabb úton megy a helyére. Valamikor a felhívott deklamálta a neki szánt penzumot, most azonban általában - mert több követelménynek is meg kell felelnie - egy erre alkalmas egyén, a Bál koré olvassa az Írást. Nagyon jól kell ismernie a szöveget, hiszen ékezetek, pontozatok nincsenek a tekercsen, és ismernie kell a hangsúlyt biztosító dallamokat is, hiszen a kottajegyek a gyakorló könyvet a Chümest ékesítik, de a Tóra tekercsekben nincsenek megjelölve a negi-nák. Van néhány rész - ilyen a Vörös tengeri dal, a Tíz parancsolat, a Pusztai vándorlás - melynek külön melódiája is van. Bizonyos sorokat pl. az Aranyborjú történetét, vagy a Bechu-kotáj és a Ki távó szidrájában található átkokat tompított hangon szokták felolvasni. Ilyenkor olyan csend szokott honolni a teremben, hogy még a papír zizegése is lármának számít. A Tíz parancsolatot, a Vörös tengeri dalt, és az öt könyv záró sorait állva szokták meghallgatni. A Tóra olvasásra a közösségnek is készülni kell, ezért pénteken két nyelven - tehát olyanon is, amelyen pontosan értjük a szöveget - kell a heti szakaszt áttanulmányozni. Ha egy másik nyelv helyett a kommentárokat tanulmányozzuk át, ez is megfelel a célnak.

A megtisztelten kívül még legalább hárman állnak az asztal körül, mert a Szináj hegyi kinyilatkozásnál is álltak Mózes mellett. A már említett felolvasó és a két gábe, akik régen adószedők voltak, gazdasági ügyekkel foglalkoztak, most pedig arra vigyáznak, hogy minden szó úgy hangozzon el, ahogy leírták. Egy betű is számít. Gondoljunk arra, hogy az igaz ember és gazember között is csupán egyetlen betű a differencia. De a gábek ügyelnek arra is, hogy aki hozzátartozójának a halálozási évfordulójára emlékezik azon a napon vagy héten, vagy örvendetesebb dolgot tekintve, vőlegény, bár micvo, vagy ahol gyerek születik a családban, azok jussanak áliához. Ezt a szertartást sokan olyan fontosnak érzik, hogy kis lakástemplomokban, stíbülökben imádkoznak, ugyanis 30-40 ember közül többször lehet e megtiszteltetéshez jutni, mint több száz, esetleg több ezer embert befogadó kőtemplomban. A megtisztelt két kézzel megfogja az Éc-chájim-ot, az élet fájának két szárát, és elmondja az áldást. Majd a recitálás alatt jobb kezével tartja a tekercs egyik fogóját, míg a másikat a felolvasó érinti. A felhívott, miután penzumát felolvasták, záró áldást mond, megköszönve a Teremtőnek, hogy Tórát adott népének, majd meghallgatja a következő felhívottnak szóló olvasást és utána megy a helyére.

A szombat szentségét mutatja, hogy a legtöbb felhívás e nap délelőttjén történik. Ekkor hét embert és a máftirt (befejező) szólítják a bi-mához. Jom Kippurkor hatot és a máftirt, tórai ünnepeken - a három zarándok ünnepen - és Ros Hasónókor ötöt és a máftirt, a Tórában előírt fél ünnepeken pl. Újhold, Peszách és Szukot fél ünnepein négy férfit hívnak fel. Hétköznap és szombat délután pedig hármat. A posztbiblikus ünnepeken - Purimkor, Chanukakor -, valamint Jom Kippur délutánján is három ember aliázik. Böjtökkor szintén három ember megy fel a Tórához, de akkor a harmadik maga a máftir. Mivel a zsidó közösség egészét érinti a Tan, ezért a három nagy csoport: Kohén, Lévi, Jiszráél, felhívásra kerül a vázolt sorrendben. Ha nincs a teremben Kohén, akkor Lévi az első és a második, a többi pedig Jiszráél. Ha Lévi hiányzik, de van Kohén, akkor ugyanazt a Kohént kétszer egymás után szólítják héber nevén a Tórához. A papi rend egykori tagjait az első két helyen kívül csak a hetedik megtisztelt után áchronnak (utolsó) lehet felhívni. Ezt az aliát a máftír elé ékelik be, megosztva ezzel a svi penzumát, ha van még három vers, mert ennyi kell legalább egy felhíváshoz. A máftir is lehet Kohén vagy Lévi, sőt gyereket is felhívhatnak e posztra, még ha nem is töltötte be 13. életévét, ha ismeri a dallamot, és képes a Háftórát (Prófétai szakaszt) deklamálni. Először is azért, mert ha a hét megtisztelt már a Tóra elé járult, a kötelesség teljesítve lett, ami ezután következik, az ráadás. Másrészt a hetediknek végig olvassák a teljes hátralévő részt, a máftir néhány sora csupán ismétlés. Kivétel, ha több Tóra tekercsből olvasnak, akkor ugyanis a máftir nem ismétlés, ilyenkor legénykét, ha még nincs 13 éves, nem tisztelnek meg e feladattal. Két Tórából olvasnak a tórai ünnepeken, ilyenkor a máftirt Mózes IV. könyvéből idézik. Illetve a négy nevezetes szombaton, Sekálim, Záchor, Párá és Háchodeskor, mely jeles alkalmak Újholdra is eshetnek és ilyenkor három tekercset vesznek ki a Frigyszekrényből. Chanukakor szintén az ünnephez kapcsolódó máftir hangzik el, de előfordulhat az is, hogy Chanuka szombatja esik újhold napjára, ekkor szintén három Tórából recitálnak.

A máftirhoz mint láttuk, Háftóra-prófétai szakasz olvasása tartozik. Pontosan nem tudjuk, mikor vezették be e szertartást, de a második Szentély idején már ez is része volt a rendnek. Gyanítjuk, hogy i.e. 160 körül, mikor Epipanes megtiltotta a Tóra olvasását, tanulmányozását, bölcseink olyan prófétai olvasmányt kerestek, amely valamennyire kapcsolódik a heti szakaszhoz, - emlékezetükbe idézve annak tanulságait, mondanivalóját -, és azt olvasták fel a szidra helyett. Más oka is lehetett a Háftóra bevezetésének. A szaduceusok és a karaiták elfogadták ugyan Mózes öt könyvét, de elutasították a prófétákat. Mi ezzel a szertartással bizonyítjuk, hogy elismerjük a Neviimokat, és szertartásainkba emeljük, Ezékiel, Jesája, Jeremiás és mások gondolatait, jelezve, hogy fontosnak tartjuk szavaikat. Szép szokás, hogy a felnőtté váló ifjú a "kötelesség fia", avatása alkalmával máftirként járul a Tóra elé. És szép szokás az is, hogy a vőlegényt, esküvője előtti szombaton a hölgyek karzatáról cukorkával dobálják meg, hogy az ifjú párnak édes legyen az élete. Aki nagy utazásról érkezik, átrepült a tengeren, betegségből épült fel, fogolytáborból szabadult, vagy szerencsétlenségtől menekült meg, felhívása alkalmából mondja el a Gomel áldását - a Hálaadás mondatait: "Legyen áldott, aki velem az érdemtelennel jót cselekedett".

A megtiszteltnek a bima mellett álló gábe Misebéráchot-áldó imát mond. Akinek kislánya születik, ugyanilyen áldó ima keretében kap nevet. "Aki megáldotta őseinket, Ábrahámot, Izsákot, Jákobot, Sárát, Rebekát, Ráchelt és Leát, az adja áldását a szülő nőre: (az asszony héber neve) és lányára, aki szerencsés órában született, neve pedig Izraelben legyen: (a kislány héber neve). A férj, az apa megfogadta, hogy adakozik a kedvükért, ennek fejében nevelhessék gyermeküket Tóra tanulásra, jócselekedetekre, chu-pára-házasságra, s legyen részük áldásban, szerencsében, s mondjuk erre: Ámen!" A szombati és ünnepi ima szertartásának koronája a Tóra olvasás, mert nálunk a fohász és a tanulás elválaszthatatlan páros. Együtt történik. Mikor a Tóra egy-egy könyvének végére érünk, a közösség feláll és hangosan mondja: "Cházák, Cházák, Vöniszcházék". Légy erős lélekben és testben, hogy még hosszú évekig, évtizedekig legyen részed a Tóra tanulás öröméből, kötelességéből.

Deutsch Gábor
Judaisztika tanár