Székely Éva olimpiai bajnok úszónő, a Nemzet Sportolója, a magyar sportélet egyik kiemelkedő személyisége április 3-án töltötte be 80-dik életévét.

Pályafutását megtörték a II. világháború előtti megkülönböztető törvények. Már 1940-ben, 13 évesen tagja volt az ifjúsági folyamúszó bajnokságot nyert FTC váltónak. Tehetsége többéves kényszerszünet után Sárosi Imre segítségével bontakozhatott ki. A Monte-Carlo-i Eb-én (1947-ben) második lett, majd a londoni olimpián csak helyezést szerzett. De Helsinkiben már nem talált legyőzőre. A világon elsőként pillangózta végig a 200 méteres távot. 33 egyéni bajnokságot nyert, 36 országos és 10 világrekordot állított fel. Melbourne-ben ezüstéremmel fejezte be pályafutását.
Később gyógyszerészként dolgozott a Vasutas-kórházban. Közben edzősködött. Első számú tanítványa Andrea lánya mind nagyobb sikereket aratott. 14 évesen két döntőben úszótt Mexikóban. A barcelonai Eb-n (1970) két aranyat nyert. De nagy álma a müncheni olimpián nem vált valóra. A 100 méteres háton a remélt arany helyett csak harmadik lett, ami érthetően nagy csalódást jelentett a család számára. A bajnoknő abbahagyta az edzősködést, Móci unokáját, az ismert vízilabdását (Hesz Mátét) istápolta.
Súlyos szemműtéten esett át. Floridában beiktatták az úszósport halhatatlanjai közé és itthon is tagja lett a legjobb magyar sportolók egyesületének. Több sikeres könyvet jelentetett meg, „Sírni csak a győztesnek szabad” című művével altalános elismerést váltott ki. .Kivételes, példaértékű életútja elismeréseként 2006-ban Nemzetközi Fairt Play díjjal tüntették ki.

A sportriporter, Török lászló meséli el Székely Éva olimpiai bajnokságának történetét:

Most ijedek meg csak igazán. Hogy veszem ahhoz a bátorságot, hogy megírjam Székely Éva olimpiai aranyérmének történetét? Amikor nyerte, mindössze másfél éves voltam.

Mégis szinte látom magam előtt a nehézségekkel megtűzdelt felkészülés minden apró mozzanatát, a versenyeket, a győzelmeket és a vereségeket, no meg azt, ahogy Helsinkiben feláll, az általa túl kicsinek tartott dobogóra. Láthatom is, hiszen az évek folyamán annyit, de annyit beszélgettünk Székely Évával. Nála jobb társalkodót elképzelni sem tudok!

Volt, hogy megröhögtetett. /Bocsánat a szóért, de azt már tényleg nem lehet nevetésnek titulálni./ 1952-öt mutatott a naptár. Az edzőtábor - ahogy akkoriban mindig - akkor is a Szabadság-hegyi Vörös Csillag szállodában volt. A csapat olimpia előtti búcsúztatására is ott került sor, ahol a műsorban föllépett Lakatos Sándor és cigányzenekara is. Éva már ekkor sem látott igazán jól, de mint hiú fiatalasszony, nem akart szemüveget hordani. Így aztán a nézőtér sokadik sorából meresztgette a szemét a pódiumon lévők felé. Hunyorgott, hunyorgott, amit az egyik fellépő - nevezetesen a későbbi híres prímás - kihívó "szemezésnek" értékelt, és a műsor végeztével, fel is vette az elé dobott kesztyűt, megkereste Székely Éva szobájának ablakát és igazi szívhez szóló szerenádba kezdett. Éva szobatársa, Killermann Klára - ugyancsak kiváló úszónő - azonnal tudta, hogy ez csak neki szólhat és kidugta a fejét, mire Lakatos - abba sem hagyva a zenélést - fölkiabált: "Nem neked! Annak az Éva nevűnek!!!" Székely Éva hites ura - aki történetesen egy emelettel följebb lakott - egyetlen pillanat alatt termett a zenész mellett és kérdőre vonta: "kinek hegedülsz te?" "Annak a szép kis roma lánynak". Gyarmati Dezső megrezegtette vízilabdás izmait, majd a szokásosnál is nagyobb hangerővel üvöltötte: "Először is nem roma! Másodszor pedig a feleségem!!!”

Persze, akadt Évának olyan története is, amelynek hallatán valósággal meghűlt ereimben a vér.

Rendkívül hideg téli napon edzettek a Lukács uszodában. Mínusz tizenhat fokot mutattak a hőmérők. A versenyzők által egyszerűen csak akarnoknak nevezett, de ugyanakkor eredményei miatt imádott edző, Sárosi Imre kiadta a parancsot: „ötezer méter pillangó” – aztán, mint aki jól végezte a dolgát, bement az uszoda jó meleg folyosójára. A lányok úgy gondolták, a Mesti a hatalmas ablakokon keresztül figyeli technikájukat, számolja a teljesített hosszakat, tán még a kezében levő stopperral egy-egy hossz idejét is méri. Tehát úsztak, úsztak - rendületlenül. Amikor aztán teljesítették a penzumot, rohantak befelé és nem csupán a kellemes meleg folyosó után áhítoztak, hanem a Mester egy jó szava után is. Ő azonban - háttal az ablaknak - ült és sakkozott. Amikor az agyonfázott különítmény megállt mellette, éppen a bástyával kívánt egy kacifántos lépést végrehajtani, ezért föl sem tekintve vetette oda a kérdést: „na, mit akarnak?” Ekkor a pulykamérgéről messze földön máig híres Székely Éva adta meg a választ: "pofon akarunk verni valakit. Egészen pontosan - magát!"

És már lendült is a keze.

A csattanás után hirtelen halálos csönd lett a folyosón. Mindenki lélegzetét visszafojtva várta a folytatást. Sárosi letette a kezében levő figurát és csak ennyit mondott a mai napig is legkedvesebbnek tartott tanítványának: „Nagyon örülök, mert a pofon nagyságából úgy érzem, hasznos volt a mai erőnléti edzés..."

E történet és az ehhez hasonlók hallatán már a szemem sem rebbent meg, amikor azt mesélte az olimpiai bajnoknő, hogy az ötkarikás bajnokságot érő taktikát nem a nagyhírű mestertől, hanem az úszásban abszolút járatlan édesapjától kapta, aki sokat járt lóversenyre, igaz, fogadni a hosszú évek alatt egyetlen egyszer fogadott csupán. /Akkor egy nagyobb összeget nyert és nem akarta elveszíteni./ A versenyzés csínját-bínját azonban remekül megfigyelte. Még valamikor 1946-ban mondta lányának, egy elveszített verseny után: "Tudod mit figyeltem meg a lovin? Azt, hogy az igazi nagy zsokék kivárásra mennek. Azaz, a táv harmadik negyedében kicsit visszafogják a lovat és aztán mindent elsöprő hajrába kezdenek. És nyernek! Tudom, az úszás nem lóverseny, de VERSENY...!"

Helsinkiben két magyar lány, a két Éva, Székely és Novák volt az esélyes, és ők ehhez méltón, a rajt után azonnal az élre álltak. Elöl a jobban rajtoló Novák, mögötte Székely. Így ment ez 125 méterig. 150-nél együtt fordultak. Aztán jött az utolsó előtti huszonöt méter, ahol következett a loviról oly jól ismert "kivárás", utána a mindent elsöprő hajrá! Majd a győzelem!!!

Ezt követően pedig a meglepetés: négy éve, Londonban hatalmas dobogóra ugorhattak föl az érmesek, a finn fővárosban pedig éppen csak föllépni kellett az ünnepelteknek a piciny kis emelvényre. No, meg az is furcsa volt Éva számára, hogy álmában - de sokat álmodott az olimpiai aranyérem megszerzéséről - mindig sírt a tiszteletére játszott himnusz alatt. Most pedig, mintha elapadtak volna a könnyei. Igaz, nem történt semmi különös, csupán annyi, hogy egy kislány megvalósította gyermekkori álmát. Erről hogy is mesélt?

"Német iskolába jártam és ennek megfelelően bújtam Karl May könyveit. Az összes indián regényt kívülről fújtam. A rézbőrűek egyik mondását pedig az agyamba véstem: „nem az az igazi varázsló, aki csodát tesz, hanem az, aki a saját álmát valósítja meg.”

1952-ben megvalósult, amiről Székely Éva 1936 óta álmodozott...